Paksi bővítés: Brüsszel újabb szankciókat dobhat be, mutatjuk, hogyan készül erre a magyar kormány!

Helmeczi Zoltán írása a Mandiner hetilapban.

Közel fél emberöltőnyi idő eltelt már azóta, hogy az Ország­gyűlés elvi állásfoglalásában jóváhagyását adta az új paksi atomerőművi blokkok felépítéséhez. S mielőtt még rosszul számolnánk, és azt gondolnánk, hogy ez valamelyik 2010 utáni kormány hivatali ideje alatt történt, érdemes felidézni: a parlamenti döntés 2009 márciusának végén született, akkortájt, amikor a szocialisták emlékezetes kasztingját követően Gyurcsány Ferenc átadta a miniszterelnöki stafétát Bajnai Gordonnak.

A paksi bővítés gondolatát tehát kizárólag az Orbán-kabinethez kötni badarság. Persze a 2009-es országgyűlési határozattól valóban el kellett telnie csaknem öt évnek ahhoz, hogy megszülessen az első írásos megállapodás Magyarország és a kivitelezőnek választott orosz fél között az erőműfejlesztésről, és

Arról a tényről sem érdemes elfeledkezni, hogy a 2000-es évek végén még nemzeti konszenzus volt a nukleáris energia ügyében, s a képviselők 95 százaléka mondott igent az új blokkok építésének előkészítésére. Persze azóta sok víz lefolyt a Dunán: Japánban bekövetkezett minden idők második legsúlyosabb nukleáris balesete, Ukrajnában kiszélesedett a fegyveres konfliktus, a Nyugat és Oroszország viszonya a hidegháborús időket idézi, a németek pedig bezárták az összes atomerőművüket – ám a magyar kormány szándéka nem változott:

és a Paks ügyében megvalósuló orosz együttműködéshez úgyszintén ragaszkodik.

A háborúig sem volt egyszerű

A paksi bővítés a megállapodás 2014-es moszkvai aláírása óta viták kereszttüzében áll, a baloldal – amely 2009-ben ugyebár még bőven erőműfejlesztés-párti volt – kórusban támadta és támadja azóta is a projektet. A kritikusok egy része nem feltétlenül a bővítést, hanem inkább az orosz szerepvállalást bírálja, mondván, nem szabadna a Roszatommal üzletelnünk, de az olyan megrögzött atomellenesek, mint a párbeszédes Jávor Benedek, kerek perec a projekt leállítását követelik már a kezdetektől fogva. A zöldpolitikus az atommal szemben a megújuló energiaforrásokra alapozná a villamosenergia-termelést, ám ha rápillantunk a hazai áram-előállítás struktúrájára, világosan látszik: a rendszer átállítása a zöldenergiára gigantikus – elsősorban anyagi –erőfeszítéseket igényelne. De még ez sem tudja kezelni azt, hogy a megújulók hatékonysága erősen függ az időjárási körülményektől, túltermelés esetén pedig nincsenek olyan tárolási technológiák, amelyek a kedvezőtlen időszakokra félretennék a villamos energiát. Norvégia jelent talán kirívó ellenpéldát, ott azonban nem szél- vagy naperőművekre alapoznak, hanem a vízenergiára.

Tavaly a villamosenergia-termelésünk 45 százaléka származott nukleáris forrásból, 25 százaléka földgázból s mindössze 20 százaléka megújulókból, például napenergiából. Ha figyelembe vesszük, hogy az ukrajnai háború miatt előállt energiaválság következtében a földgázfelhasználás visszaszorítása szerte Európában, így Magyarországon is deklarált cél, még lehetetlenebbnek tűnik az a küldetés, hogy lemondjunk a paksi erőforrásról.

A kormány érvelése szerint hazánknak egyrészt azért van mindenképp szüksége az új atomerőmű-blokkokra, mert csak velük biztosítható, hogy a lakosság továbbra is olcsón jusson hozzá a villamos energiához – a jelenlegi kilowattóránkénti ár az átlagfogyasztásig kevesebb mint  40 forint. Másrészt a következő évekre a szakemberek jelentős áramigény-növekedést prognosztizálnak – az elektrifikáció erősödése, például a villanyautók és a hőszivattyúk várhatóan robbanásszerű elterjedése miatt –, aminek kielégítése jelen állás szerint ugyancsak elképzelhetetlen nukleáris energia nélkül, pláne úgy, ha a földgáz is kikerül a képből.

Miért az oroszok?

Ha belátjuk, hogy a magyar energiarendszer jelenleg nem – és várhatóan a következő esztendőkben sem lesz – képes nélkülözni az atomenergiát, akkor még mindig adódik az a kérdés, hogy miért tart ki a kormány a beruházásban az oroszok részvétele mellett. A bővítésre rálátó források a Mandinernek egyrészt arra a sokszor említett érvre hívták fel a figyelmet, hogy az 1980-as években átadott paksi blokkokat is az oroszok építették, így biztonsági okokból és a know-how miatt is kézenfekvő volt őket választani.

Másrészt pedig a Paks II. nem tisztán orosz projekt, mert bár valóban a Roszatom építi az új blokkokat, az irányítástechnikát egy francia–német konzorcium szállítja, a turbinát pedig az amerikai General Electric tulajdonában álló francia Alstom. Ez a konstrukció – vagyis orosz erőmű nyugati irányítástechnikával – egyébként nem példa nélküli a világban, több ilyen is rendben működik már évek óta, például Kínában, a Sárga-tenger partján.

Beszélgetőpartnereink kiemelték továbbá, hogy ha Magyar­ország most döntene egy új, nem orosz technológia mellett a Paks II. esetében, akkor majdhogynem nulláról kellene elkezdeni a projekt engedélyeztetését, ami azt jelentené, hogy a 2030-as évek elejénél akár jóval későbbi időpontban készülhetnének csak el az új létesítmények. Egy ilyen beruházáshoz ugyanis temérdek, mintegy 6000 engedélyre van szükség, ebből a Paks II. eddig 900-at kapott meg, köztük a környezetvédelemre, a telephelyre, a fizikai védelemre, a hálózatra csatlakozásra, valamint a létesítésre vonatkozó jóváhagyást.

Jákli Gergely, a Paks II. Atomerőmű Zrt. elnök-vezérigazgatója a törökországi akkuyui atomerőműben tett látogatása során elmondta, hogy az Oroszország elleni európai uniós szankciók alól a nukleáris projektek jelenleg mentességet élveznek, de ha változnak a feltételek, annak be kell épülnie a gondolkodásba, a folyamatok tervezésébe, hogy tovább lehessen vinni az atomerőmű építését. Véleménye szerint a szankciókkal kapcsolatban minden eshetőségre készülni kell, bár ez most nem időszerű.

Mi jön ezután?

Az utóbbi hetek atomenergetikával kapcsolatos híreit leginkább az utolsó német nukleáris erőművek bezárása uralta, mivel egy bő hatvanéves időszak zárult le – bár a bajorok, fordítva a köpönyegükön, már arról beszélnek, hogy ők mégis tovább működtetnék a reaktorukat. Nincs elragadtatva az atomtól való búcsútól a nagy német energiafelhasználókat és az energiaipart képviselő szervezet, a VIK vezérigazgatója sem. „Minden egyes szabályozható teljesítményű erőmű lekapcsolása a hálózatról árfelhajtó hatást fejt ki a piacon, és veszélyezteti Németország ipari központként betöltött szerepét” – nyilatkozta Christian Seyfert. Robert Habeck gazdasági miniszter szerint azonban Németország energiaellátási biztonsága az atomerőművek leállítása után is garantálva van a megújuló energia­források kiépítésének köszönhetően.

A német kormányt mostanság jellemző atomellenesség, illetve Oroszországgal és Magyarországgal való szembenállás a Paks II. ügyében is érezteti hatását. Az irányítástechnikát szállító konzorciumban részt vevő Siemens Energy paksi közreműködését Berlin továbbra is blokkolja, nem engedélyezi – pontosabban nem dönt annak engedélyezéséről –, hogy a társaság a megkötött szerződés alapján leszállítsa a meg­rendelt berendezéseket. A magyar kormány a patthelyzetet úgy próbálja feloldalni, hogy a konzorcium másik résztvevőjének, a francia Framatome-nak a szerepét igyekszik növelni. 

– amely „az atomenergiával szembeni mesterséges, ideológiaalapú diszkrimináció” ellen dolgozik majd –, Emmanuel Macron államfő atompártisága ugyanis megingathatatlannak tűnik. A Finnországban április közepén üzembe helyezett, jelenleg Európa legnagyobbjának számító atomreaktor is francia gyártmány, és az sem mellékes, hogy a francia–orosz nukleáris együttműködés a háború kezdete óta sem veszített sokat az intenzitásából.

Nyugat-Európa legtöbb erőművéhez hasonlóan a francia­országiakba is nagy arányban az oroszok és a kazahok szállítják a fűtőanyagot. Így Budapesthez hasonlóan vélhetően Párizs sem írna alá mosolyogva egy olyan újabb, a Ro­sz­a­to­­mot sújtó szankciós csomagot, amelyért több tagállam, például Litvánia, erő­teljesen kardoskodik. Bár annyiban már a vilniusi álláspont is enyhült, hogy nem egyszerre, hanem több lépcsőben vezetné be az orosz atomóriást érintő büntetőintézkedéseket.

Az oroszokon kívül egyébként az Egyesült Államok jöhet szóba leginkább fűtőanyag-szállítóként, de a mostani francia–amerikai kapcsolatok alapján – miután Macron kijelentette, hogy Európának Tajvan ügyében nem kell feltett kézzel követnie a washingtoni álláspontot – kevésbé valószínű, hogy az USA előretör mint a francia erőművek üzemanyag-szállítója.

A magyar ellenzék már feltette azt a kérdést a kormánynak, hogy tervezi-e az orosz üzemanyag kiváltását, és tárgyal-e például az amerikai Westinghouse-szal Paks fűtőanyag-ellátásáról. A Mandiner forrásai ezzel kapcsolatban arra hívták fel a figyelmet, hogy ha az orosz fűtőelemre szabott paksi erőműbe amerikai üzemanyagot helyeznének el, akkor nagy valószínűséggel jócskán visszaesne a reaktorok kapacitása. Hozzátették: ha a helyzet eszkalálódna, és nem érkezne, nem érkezhetne orosz nyersanyag, akkor persze még ez a megoldás is több energiát termelne a nullánál.

A lapunkhoz eljutott információk szerint a kontraktus átírásának lényege, hogy szankcióállóvá tegyék, a megváltozott geopolitikai körülményekhez igazítsák a dokumentumot, és megtalálják annak kulcsát, hogy ha Brüsszel valóban igent mond egy újabb büntetőcsomagra, akkor se kerüljön veszélybe a magyar beruházás, és a 2030-as évek elejére mindenképpen megvalósuljon. Ezt erősítette meg a minap Jákli Gergely is. A Paks II. Atomerőmű Zrt. elnök-vezérigazgatója az Atomszféra című társasági lapnak adott interjúban arról beszélt: fel kell készülni arra, hogy szankciókkal tűzdelt környezetben kell élni, dolgozni, de a cél változatlanul az, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megépítsenek egy biztonságosan üzemeltethető atomerőművet.

Nyitókép: MTI / Kiss Dániel